A mű egy zord, vadregényes tájat örökít meg, amelyet egy sziklás szurdokon átzúduló, száguldó vízesés ural. A művész ügyes tónusvariációinak használata a mélység és a textúra érzetét kelti, a sziklák szilárdnak, a víz pedig dinamikusnak tűnik. A kompozíció felfelé vezeti a szemet, a vízesésen túl, egy fahíd felé, és egy tompább, árnyékosabb területre, ami az ismeretlenbe vezető utat sugallja. A barna és fehér korlátozott palettája a nosztalgia érzését idézi, talán egy bizonyos hely emléke, vagy a korábbi egyszerűbb idők utáni vágyódás.