A festmény egy drámai hegyláncot örökít meg, melynek csúcsai áttörik a köd fátylát. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot; a sziklás felületek texturált, szinte tapintható minőségben jelennek meg. Érzem a reggeli levegő hűvösségét, az alacsonyan lógó felhők súlyát. A kompozíció felfelé vezeti a szemet, követve a hegyek fogazott vonalait, csodálatot és magányt keltve.

A színpalettát a földes tónusok uralják, a vegetáció zöldjei és barnái kontrasztban állnak az ég és az árnyékok szürkéivel és kékjeivel. A művész technikája a realizmus érzetét kelti, ugyanakkor megragadja a múló pillanat mulandó szépségét. Ez egy olyan tájkép, amely a nagyszerűségről és a természet csendes erejéről egyaránt mesél, egy olyan jelenet, amely a szemlélődésre és a mély levegővételre hív.