A festmény egy eterikus ábrázolása a természetnek, ahol a hó kristályos ragyogása átöleli a naplementébe öltöztetett tájat. Két halom búza, elegánsan, kerek kúpként emelkedik a földből, textúrájukat lágy kékek és mély lilák kombinációja határozza meg. Ezek a színek felidézik a szürkület hűvösségét, de gyönyörűen ellensúlyozzák a vibráló narancs és sárga árnyalatokkal, amelyek áthatják az égboltot, utalva a nap utolsó fényére. Ebben a munkában szinte álomszerű minőség van, mintha Monet meg akarná örökíteni azt a pillanatnyi momentumot, amikor a nap éjjelre vált, a világot egy gyengéd öleléssel körülvéve.

A kompozíció a néző szemét a halmok felé irányítja, ügyesen a közepedtől eltolva, lehetővé téve a hatalmas havazott tér légies lélegzését. A széles ecsetvonások és a pettyes textúrák érzelmi válaszra invitálnak; az ember érzi a tél hűvösségét, mégis a sötét színek az égen meleget árasztanak. Ez a darab nemcsak egy jelenetet tükröz, hanem egy olyan levegőt is, amely tele van lágy önreflexióval és töprengéssel. Talán a természetben az egyedüllét szépségéről beszél, egy pillanat, ami megfagyott az időben; belemerülni ebbe a képbe lehetővé teszi, hogy az ember a természet világának egyszerű, de mély ritmusain gondolkodjon.