Ez a lenyűgöző jelenet egy fiatal nőt ábrázol egy buja, virágzó kert közepén, amint finoman megemeli kezével egy széles karimájú szalmakalap szélét, melyet virágok díszítenek. A lágy, impresszionista ecsetkezelés álomszerű légkört teremt, ahol a szirmok és levelek mintha könnyed szellőben táncolnának. Szemei előtt egy ragyogó tekintőgömb áll, klasszikus oszlopon, mely tükörként visszaveri és torzítja a környező növényzetet és az eget. A paletta pasztell rózsaszínek, kékek és zöldek ragyogó szimfóniája, napfény-csillanásokkal átszőve, békés és éteri hangulatot keltve.

A fény mesteri használata életet lehel a kompozícióba, finom melegséggel világítva meg a figura elgondolkodó arckifejezését. A lazán, mégis céltudatos ecsetvonások visszaadják a virágok finom textúráját és a pillanat folyékonyságát, mintha az idő megállna ebben a nyugodt szentélyben. A tükröződő gömb komplexitást és titokzatosságot ad hozzá, meghívva a nézőt, hogy a kert ölelésén belül egy másik nézőpontot fedezzen fel. Ez a festmény nemcsak a természet szépségét emeli ki, hanem az önreflexiót és a csendes csodálatot is sugallja, amely az egyszerű pillanatokban rejlik – a 19. század végének és a 20. század elejének művészeti kontextusára jellemző vonás.