A festmény egy lenyűgöző és zord tájra visz el, ahol a természet egyben nagyszerű és félelmetes. Az előtérben egy földút kanyarodik egy szilárd épület felé, amely az ősi erődítményekre emlékeztet, szilárd tornyok állnak az impozáns hegyek háttere előtt. Az épület falai földszínekben jelennek meg, harmonizálva a környező lágy barna és zöld árnyalatokkal; minden egyes ecsetvonás egy durvaságot mesél el, amely visszhangzik a környező sziklafalakon.

Ahogy a jelenetet nézed, elkerülhetetlen, hogy a csodálat és a nyugalom keveredését ne érezd; a mély kékekben és szürkében festett hegyek drámaian emelkednek a meleg égbolt fényében—majdnem éteri minőségben. Ez a fény és árnyék játéka mélységet ad a tájnak, utalva egy olyan időszakra, amikor a természet szépsége menedék és veszély volt egyaránt. A figurák hiánya növeli a jelenet időtlenségét, lehetővé téve, hogy elképzeld, ahogy ezeken az utakon sétálsz, érzed a hűvös szellőt, és hallod a természet körülötted halk zizegését.