Ez a megható műalkotás megörökíti a százszázalékos együttérzés lényegét az Élő Szamáriai példázat élénk ábrázolásával, amely egy önzetlen jóságot megtestesítő figura. A kompozíció első síkján a szeretetteljes Szamáriai férfi áll, aki higgadtan tartja ölben a sérült utast. A szereplők részletei mesterséges precizitással készültek, a Szamáriai arcának empátiája gyönyörűen kontrasztál a sérült férfi sápadt bőrével – egy közelgő sürgősséget és törődést érzékeltetve. A háttérben türelmesen áll egy szamár, csendes tanúja ennek a jóságnak, míg a távolban egy másik utazó egy dombon figyel, talán kétségeit, netán közönyét tükrözi.

Bár a kompozíció tele van történeti töltettel: a szereplők elhelyezkedése végigvezeti a néző szemeit a gyengéden lejtős tájék mentén, ami a fizikai és érzelmi utazásuk során kísér minket. Millais tompa, föld színeket alkalmaz – a barnának és a zöldnek az uralmas színeit, amelyek meghitt közelséget biztosítanak a valósághoz, elkerülve azt, hogy a nézőket túlságosan megterheljék. Ez a színválasztás, együtt a bonyolult vonalvezetés vagyonával fokozza a jelenet érzelmi textúráját. Amikor a részleteket magamba szívom, egy súlyos légkör ölel körül; azon mélázok, hogy a szenvedéssel szembeni jóság mélyebb értelme micsoda. A történelmi kontextust sem volna szabad elhanyagolni. Az 1800-as évek közepén készült, ez a mű tükrözi a viktoriánus erkölcs és társadalmi felelősség eszméit, kiválóan egyesíti Millais helyét a prérafaeliták között, akik a realizmus és az érzelmi elmesélés harmóniáját hirdették.