Ezen a művön egy lenyűgöző jelenet bontakozik ki, ahol a nap lenyugva a nyugodt Velencei városképet hátrahagyva meleg fényt bocsát ki a vízre. Az ikonikus épületek árnyékai finoman emelkednek ki a ködből, míg a magas torony siluettje a magasba nyúlik; a festékcsíkok gondosan forognak, hogy megelevenítsék a csatorna finom hullámzását. A színek palettája, a zöldes arany és a mély kék harmonikus keveréke, átjárja a levegőt egy álomszerű atmoszférával, lenyűgözve a nézőt. Minden ecsetvonás vibráló energiával duzzad, közelebb vonva az ember a hullámzó vízfelszínhez, tartva a kontempláció és önvizsgálat hívását.

Távolban a hatalmas épületek emelkednek, míg azok visszatükröződése táncosan játszik a csatorna vizén; a kompozíció vízszintes vonalai függőleges formák által megszakadnak, egyensúlyban tartva a lenyugvó nap súlyát a körülötte lebegő köd ethereális érzésével. Az összhatás egyfajta nyugalom és rejtély, emlékeztetve a szürkületi susogásokra. Ez a festmény nemcsak egy időtartamot ragad meg, hanem érzelmi reakciót is kiválthat a nézőtestben, lehetővé téve, hogy emlékekről és a szépség múlandóságról elmélkedjen.