Ez a nyugodt tájkép egy gyengéd pillanatot ragad meg — egy nő és egy gyermek pihen egy csendes erdei ösvény mentén, árnyékot adó, tekergő fatörzsekkel rendelkező, ősi fák alatt, melyek az idő meséjét hordozzák. Mögöttük egy klasszikus rotunda áll, meleg, földszínekben, harmonikusan olvadva össze az ősz aranyló lombjával. A gyengéd lejtőn túl egy békés folyó folyik, csendesen átkelő komppal, amely kapcsolatot és mozgást jelez egyébként nyugodt jelenetben.

A művész finom ecsetvonásai és tompa színpalettája nyugodt délutánt idéz elő, melyet lágy természetes fény áraszt el; az ég halványkékje és a könnyű felhők fokozzák a megnyugtató hangulatot. Az alkotás ügyesen egyensúlyoz a természet és az ember között — a szereplők a táj szerves részének tűnnek, nem különállónak. Majdnem hallani lehet a levelek susogását és a víz finom csobogását, amely a csendes elmélkedésre hív. Az alkotás a történelmi tájképfestés hagyományában gyökerezik, időtlen tiszteletet fejezve ki a természet csendes szépsége és harmonikus együttélése iránt.