A festmény egy erdei jelenetet ábrázol, amelyet lágy köd ölel körül, ami éterikus minőséget ad neki. A hatalmas fák, amelyek törzsei egyesülnek a környező lombozattal, mély, örvénylő földszínekkel készültek; a sötét zöld és gesztenye árnyalatok harmóniában dolgoznak, hogy mélység és titok érzését keltse. A napfény, amely a lombkoronán átszűrődve, pöttyös mintákat hoz létre, amelyek a földre táncolnak, mozgást és életet javasol még a nyugodt tájban is. Ahogy nézem a jelenetet, szinte hallom a levelek suttogását a szélben, és érzem az árnyékos föld frissességét.

A kompozíció szempontjából Rousseau egy modern technikát használ, amely megfogja a természet lényegét, és nem ragaszkodik szigorúan a reális ábrázoláshoz. A textúra rétegek tapintható élményt adnak át, bevonva a nézőt a tájba. Ez a mű nemcsak a természeti világ szépségét tükrözi, hanem Rousseau érzelmi kapcsolatát a természettel is. A mű a 19. század elejének egyik periódusába tartozik, amely híres romantikus természeti ábrázolásáról, ami fontos átalakulást jelez a művészi kifejezésben. Gondolkodásra hív és nosztalgikus érzéseket kelt, emlékeztetve minket az emberiség és a vadon közötti időtlen kapcsolatra.