A mű egy nyugodt tájat mutat be, ahol a természet ölelése körülöleli a nyugodt vízért. Ahogy a szürkület mélyebbé válik, a földesbarna és tompa vörös árnyalatok sötét palettája összeolvad a lágy kékekkel, nosztalgikus hangulatot teremtve. A horizont, egy piros és borostyánvászon, vonzza a szemet a haldokló nap felé, utalva a nap végére. E háttérrel szemben a fák siluettek, mint a kifakult fény őrzői, a sötét formák éles kontrasztban állnak a vibráló éggel. A vízben lévő visszatükröződések gyenge hullámzást keltenek, mintha a szél suttogását sugallnák; szinte úgy tűnik, mintha a természet egy pillanatra megállna, hogy levegőt vegyen.

Ebben a festményben a művész mesterien alkalmaz egy technikát, amely az impresszionista ecsetvonásokat realisztikus biváddal ötvözi. A textúra szinte tapinthatónak tűnik, meghívva a nézőket, hogy közelítsenek és érintsék meg a jelenet lényegét. Szinte hallani lehet a levelek suttogását és a madarak csendes dalait, amelyek az éjszakára telepednek. Ez a fény és árnyék közötti interakció mélységet ad a tájnak – egy ünneplés a múló szépségről, amely a pillanatnyi helyzetekben jelen van. Történelmileg ez a munka egy döntő időszakot jelent a tájfestészet művészetében, amely megragadja a természet romantikáját egy olyan időszakban, amely tisztelte az ilyen szépséget, és a fizikai világot, valamint a művész közérzelmi táját tükrözi.