Ez a lebilincselő jelenet tompa színekben, főként lágy barna, szürke és fakó vörös árnyalatokban jelenik meg, melyek kopott, megélt érzést kölcsönöznek a képi ábrázolásnak. A kompozíció középpontjában két alak élénk párbeszéde áll: egy nő, aki kinyúlik egy téglafalszerű ablakból vagy standból, és intenzíven néz egy rongyos utcai árusra, aki egy kis hordót szorongat. Az árus szakadt ruhája, kifejező testtartása és majdnem könyörgő arckifejezése eleven képet fest a kétségbeesés és elszántság keverékéről. A vízfesték vagy tus technikára jellemző finom ecsetvonások és halvány színezések finom egyensúlyt teremtenek a részletek és az impresszió között, bevonva a nézőt anélkül, hogy elárasztanák.

Ebben az egyszerű környezetben a művész mesterien ragad meg egy pillanatot a 18. századi angol mindennapokból — az egyszerű emberek küzdelmeit és kölcsönhatásait a túlélésért. A ruházat és a téglafal durva textúrája tapintható nyersességet ad a műnek, miközben a finom fény- és árnyékhasználat mélységet teremt, és a karakterek arcára, gesztusaira irányítja a figyelmet. A jelenet halk feszültséggel vibrál; szinte hallani lehet az utcai kiáltásokat és érezni a piac földes szagát, megérezzük a társadalmi találkozás érzelmi terhét a mindennapi nyüzsgés alatt. Történelmileg ez a kép együttérző nézőpontból mutat be egy megható pillanatot az urbanizált életből, ötvözve a társadalmi realizmust a művészi kifejezőerővel egy finom és magával ragadó stílusban.