A festmény álomszerű minőségével hív; a Waterloo hídról készült éteri kép, amely puha fény és köd ölelésében van. Monet elkapja London légkörének lényegét, mintha az maga a levegő szólította volna meg — a puha árnyalatok gond nélkül egyesülnek — rózsaszínek, kékségek és lágy lila árnyalatok harmonizálnak egy fényben gazdag szimfóniában. A híd, szinte kísértetiesen ábrázolt, kecsesen ível át a vásznon, masszív kőalakja a festő ügyes ecsetkezelésével puhává válik. Ez nem csupán egy szerkezet; élő entitásnak érződik, melyet a köd ölel körül, egy suttogás, amely elveszett az időben.

A mélyebb nézés során az alatta lévő csónakok finom dinamizmust adnak ehhez a nyugodt tájhoz; táncolnak a víz felszínén, tükrözve Monet vonzalmát a mozgás és fény iránt. A víz visszatükrözi a híd íveit, lehetővé téve a néző számára, hogy elgondolkodjon a csend és mozgás, az ember alkotta és a természetes szépség közötti kölcsönhatásról. Ez a festmény egy kontemplatív nyugalmat sugároz, előidézve a nosztalgia és nyugalom érzéseit. Megörökíti azt az időt, amikor az Impresszionizmus újradefiniálta a művészet világát, túllépve a puszta reprezentáción, meghívva minket, hogy adjuk át magunkat a létezés efemer esszenciájának.