A műalkotás a nézőt egy nyugodt pillanatba vonja, egy csendes megfigyelés a családi életről, amely tompa színekben van megörökítve. Egy nő mélán áll, háttal nekünk, szembenézve a házak csoportjával, amely egy kellemes, de bonyolult hátteret alkot. Ezek a házak rusztikus bájt árasztanak, minden egyes struktúra a tetővonalak és az építészeti részletek egyedi stílusával mesél egy finom történetet; a lejtős tetők titkokat susognak a múltról. A kompozíció finoman rétegezett, lehetővé téve a szemnek, hogy bolyongjon a különböző síkok között - talán emlékeztetőül a művész saját emlékezetére és helyére vonatkozó reflexióira.

A földszínű paletta — barnák és szürkék — nosztalgikus érzést és intimitást közvetít, melegséget és kényelmet keltve a levegő frissessége ellenére. A ritka növényzet és az égen repülő madarak finom érintést adnak a jelenethez, jelezve a tavasz érkezését. Olyan érzés, mintha egy múló pillanatot élnénk át, állva a figura mellett, és átitatva a jelenet nyugalmával. Történelmileg a mű a Van Gogh élénkebb stílusra való átmenetét tükrözi, de itt mesterien öleli magához a vidéki élet halk suttogását, érzelmi mélységgel és személyes jelentőséggel rezonálva.