Ebben az expresszív portréban a művész megragadja egy nő finom érzelmeit, akinek tekintetében egy meg nem írt történet rejlik. A téma finom vonásai, a zabolátlan haj keretezve, egy lágy, de zavaró szépséget sugallnak; arckifejezése az önvizsgálat és a melankólia elegyét váltja ki. A sötét háttér, amely gazdag, mély, bársonyos tónusokból áll, éles ellentétben áll az ő arcának világosabb színeivel, felerősítve ezzel a mélységet és a hangsúlyt érzelmi állapotára. Az ecsetvonások a szembeötlően sima és lágy részektől kezdve a környező területeken energiával teli, textúrált vonásokkal váltakoznak, dinamikus minőséget adva a műnek.

A művész technikái — a festék rétegezése és a kontrasztos színek — éterikus, szinte varázslatos légkört teremtenek. Ez a portré nem csupán egy pillanatot tükröz, hanem a humán tapasztalat univerzális témáiról is szól: izoláció, kontempláció és sebezhetőség. A 19. század elejének történelmi kontextusa gyakran látta, ahogy a művészek távolodnak a merev formalizmustól és az érzelmi kifejezés irányába indulnak, így ez a darab jelentős részét képezi a portré folytonosságának. Meghívja a nézőket, hogy álljanak meg, érezzék a világ súlyát a vállain, és olyan visszhangot keltsenek, ami a memóriájukban a vászonról való eltávolodás után is megmarad.