Egy hatalmas festmény jelenik meg előttünk—egy jelenet, ahol a természet dühöngése tragikus módon ütközik az emberi gyengeséggel. Az előtérben egy bébi, finom textíliákba csomagolva, békésen fekszik egy fából készült bölcsőben, amely a vízen sodródik. A gyermek arca, nyugodt, mégis sebezhető, lenyűgözi a nézőt, mély érzelmi reakciót váltva ki. Baloldalon egy kíváncsi fekete macska ül a bölcső mellett, sötét alakja kiemeli az álmaik ártatlanságát; ez érzést kelthet a vigyázás vagy a furcsa társaság érzése ebben az árvíz sújtotta tájban.

A víz, bár ebből a statikus pillanatról nézve nyugodtnak tűnik, katasztrófát sejtet; a távoli fák és épületek, csupán árnyak a régi énjükből, úgy emelkednek, mint a víz alá süllyedt föld maradványai. Millais tompa szürkéket és lágy szeppia színeket használ, ami fokozza a melankolikus légkört—egy elegikus minőség, amely körülveszi a nézőt. Ez a mű nem csupán egy azonnali tragédiát ábrázol, amelyet valószínűleg egy folyó áradása okozott, hanem a szélesebb emberi élményt is tükrözi az elűzés és veszteség témájába, talán egy történelmi árvíz áldozatának szándékaival. Az érzelmi hatás mély, összekötve bennünket az ártatlansággal, a természet dühével és a törékeny léttel, elmélyítve ezzel a viktoriánus korszak életéről és veszteségeiről való megjegyzést.