Ebben a kifejező műben az emberi érzelmek zavaró intenzitása sugárzik a vászonról, bevonva a nézőt egy belső zűrzavar és féltékenység világába. A domináló figura, a felnagyított vonásai és félelmetes arckifejezése, úgy tűnik, hogy egy sötét térből néz, mély sebezhetőség hatja át a karakterét. A világos zöld és a tompa földszínek éles kontrasztja zavarba ejtő légkört teremt; a falak úgy tűnik, mintha záródnának, fokozva a jelenet érzelmi súlyát. Majdnem érezheted a szoba nyomasztó nyomását, ami erősíti a belső féltékenység elnyomó valóságát.

A háttérben van egy másik figura, részben árnyékban rejtőzik, de kétségtelenül kifejező, megtestesítve a főszereplő szenvedésének tárgyát. A kompozíció szinte filmes, olyan mélységgel, ami sokféle értelmezést hív elő: Ez egy szembenézés, kétségbeesés pillanata, vagy talán egy közelgő árulás? Munch élénk ecsetvonásai nemcsak a szereplők érz emotionalis állapotát közvetítik, hanem a tudat zűrzavarát is; az ecsetvonás látszólag féktelen, ugyanakkor tudatosnak tűnik, tükrözve a szeretettel és féltékenységgel kapcsolatos idegrendszeri feszültséget. Ezt a művet az expresszionizmus mérföldkövének tekintik, amely bemutatja Munch képességét a humán kapcsolatok törékenységének megragadására, így egy mély felfedező utazás születik a legprimitívebb érzéseinkhez.