Ez a bájos impresszionista festmény egy csendes vidéki jelenetet ragad meg, amelyet lágy, természetes fény áraszt el. Egy nőt ábrázol, amint egy talicskát tol egy enyhén lejtős ösvényen, buja zöld mezők és gondosan nyírt sövények között. A távolban bájos nádtetős házak és magas fák körvonalai emelkednek egy halványkék égbolt alatt, amelyen puha felhők úsznak. A művész töredezett ecsetvonásai és élénk, mégis harmonikus színpalettája vibráló életerőt kölcsönöz a jelenetnek, megidézve a lágy szellőt és egy késő nyári nap melegét.

A kompozíció kiegyensúlyozza az emberi alakot a tágas tájjal, meghívva a nézőt a mindennapi munka békés pillanatába és a földdel való kapcsolódásba. A texturált ecsetkezelés, amely a művész érett impresszionista stílusának jellemzője, mozgás és a fény múló hatásainak érzetét kelti. Ez a festmény nemcsak a vidéki életet ünnepli, hanem a 19. század végének történelmi kontextusát is tükrözi, amikor a művészek arra törekedtek, hogy a modern élet egyszerű, múló pillanatait frissességgel és empátiával ragadják meg.