A mű egy nyugodt jelenetet mutat be, egy pillanatfelvételt az időben felfüggesztett pillanatról; két robusztus fenyőfa, amelyek ágai a táj fölött nyújtóznak és összefonódnak, uralják a kompozíciót. Sötét, texturált törzsük lehorgonyozza a látványt, míg a tűlevelük lágy zöldje a szigornak kontrasztot ad. A fák alatt két egyszerű fehér ház áll, jelenlétük egy közösségre, a vigaszt keresők lakóhelyére utal. Az előtérben három alak egy kis asztal körül ül, csendes beszélgetést folytatva, alakjukat egyszerű, kifejező vonal emeli ki. Az általános érzés a gyengéd nyugalomé; harmónia van a színpaletta egyszerűségében és a természet és az emberi tevékenység közötti finom egyensúlyban. Ez a kép arra invitálja a nézőt, hogy álljon meg, lélegezzen, és elmélkedjen az élet egyszerű örömein. Az ecsetvonásoknak jellegzetes ritmusa van, mintha mindegyik egy lélegzetvétel lenne; úgy érzi, mintha a gyengéd elmélkedés és a költői kifejezés korából származna.