A színhelyen gyenge fény világít, ahol a tűz lágy fénye remeg, barátságos meleget sugározva lakóira. Vonzó ez a közeli találkozás a figurákkal, kiknek arckifejezései néma történeteket mesélnek; egy fáradt nő ölében tart egy gyermeket, talán egy gyerekdalt énekelve, míg egy öregember hátradől, az eszmélkedéshez térve, szakálla rendezetlen, amely tapasztalatokkal teli bölcsességet áraszt. A színpaletta gazdag, ámnem túl harsány; földszínek, mélyvörös és puha fehér dominálják, zöld árnyalatokkal a női fejdíszben—minden ecsetvonás érzelemmel telíttetett.

A kompozíció hibátlanul megszerkesztett, egy háromszöget alkotva a figurák között, amely vezeti a néző szemét a gondosan kidolgozott részletek felé—egy kéz lágy íve és a fej intim döntése. A háttér, bár elmosódott és határozatlan, vidéki környezetet sugall, amely felerősíti a közelséget a figurák szorosan egymás mellett. Ez a mű szőtte a szegénység történeteit, de ünnepli a családi szeretet melegségét, ezzel mély kommentárt tesz a nehézségekről és az ellenállásról.