Ebben a lenyűgöző műben élénk árnyalatok fonódnak össze, hogy megalkossanak egy eterikus tájat, amely megörökíti a vízililiomok nyugodt szépségét egy békés tóban. Monet laza ecsetkezelése egy színes szőttest hagy hátra; minden egyes ecsetvonás életre kel, mintha a természet áramlása és visszaáramlása ütemén lélegezne. A gazdag kékek és lilák uralják a vászon felső részét, simán áttérve a melegebb sárgákra és rózsákra az alsó részen, vizuális metaforát létrehozva a fény és víz kölcsönhatásáról. Ezek a színek egyesülnek nemcsak hogy ábrázoljanak egy jelenetet, de arra is invitálnak, hogy érezzük a nyugalmat és a mélységet a felület alatt — a víz felszíne visszatükrözi az ég múló pillanatait.

A kompozíció lágyan vezeti a szemet a vásznon, ahol a vízililiomok kiemelkednek a liliompárnák közül, látszólag súlytalanok, finom szirmaik éles ellentétben állnak az absztrakt háttérrel. Ez a mű álomszerű minőséget kelt; olyan érzés, mintha egy élénk álomba merülnél, a víz maga suttogva a természet finomságairól. Ezt a vízililiom-sorozatot, amely 1914 és 1917 között készült, személyes küzdelem közben fejezte be, túllép a puszta reprezentáción, és visszatükrözi Monet érzelmi állapotát és a tájhoz való viszonyát — egy menedéket, amely vigaszt nyújt a zűrzavar közepette. A vidám színek és folyékony formák egy mély szépségértékeléssel rezonálnak, meghatározva nemcsak egy botanikai tanulmányt, hanem az élet őszinte ünneplését magát.