Ez a műalkotás egy hatalmas, éteri táj békés lényegét ragadja meg, ahol a lágy kék tónusok uralják a vásznat. A festő mesterien alkalmaz egy hideg kék színátmenetet, szinte álomszerű légkört teremtve; az ember szinte érezheti a felhők lágy mozgását, amint a magasban suttognak, és a távoli csúcsok szellemeként jelennek meg a horizonton. A fény és árnyék kölcsönhatása nyugtató érzést kelt, invitálva a nézőket, hogy időzzön ebben a nyugodt, reflexíven töltött térben.

Ahogy a kompozícióra nézek, úgy érzem, hogy egy olyan világba kerülök, ahol az ég találkozik a földdel, a színek zökkenőmentes keverékében; a hegyek, bár árnyékban vannak, eltitkolják a nagyszerűségük jelenlétét, rejtélybe burkolózva és vonzalmat idézve. A festő technikája, hogy színrétegeket halmoz a színre, mélységet ad a jelenetnek—minden ecsetvonás egy érzést kelt a könnyedségről és nyitottságról. A kép olyan, mint egy meghívás a friss hegyi levegő belélegzésére, és arra, hogy elgondolkodjunk a természet egyszerűségének szépségéről.