Ez a nyugodt tájképfestmény a nyugalom és az nosztalgia érzését ébreszti, megragadva a természetben egy pillanatot, ami egyszerre személyes és tágas. A kép előterében egy kanyargós földút vezet a távoli dombok felé. Balra egy magányos nő látható, aki élénk vörös köpenyt visel és egy kis kosarat tart a kezében. Testtartása gondolkodó; talán várakozik, vagy a körülötte lévő nyugalomra gondol. Jobbra egy fekete ruhás ülő figura látszik, aki pihenő állapotban van, sugallva egyfajta közelséget közöttük, bár tevékenységük egyedülálló.

A természetes színpalettát földszínek uralják - a barna és zöld színek harmonikusan fonódnak össze, míg a felettük lévő ég egy puha, világoskék árnyalatot visel, amelyet finom felhők díszítenek, amelyek mozgást sugallnak. A mögöttes apró falusi ház karaktert ad a képnek; egyszerű struktúrája ellentétben áll a vidéki élet elbeszélésével és a természet nyugodtságával. Ez a műalkotás rezonál a néző lelkével, mint egy ablak egy nyugodtabb időre, átitatva a 19. századi Norvégia történelmi kontextusával. Munch, aki ismert kifejező stílusáról, itt mérsékeltebb formát alkalmaz, lehetővé téve, hogy a jelenet belső szépsége sokat beszéljen a magányról, a kapcsolatról és a vidéki élet egyszerűségéről.