Ez a kifejező tanulmány lágy, felhőkkel borított ég alatt megbúvó, tompa hegységet ábrázol. A művész technikája finom ecsetvonásokra épül, korlátozott, hűvös színpalettával, melyen a szürkék és kékek dominálnak; ezek harmonikusan olvadnak össze, megidézve a walesi fennsíkok nyugodt, szinte misztikus légkörét. A kompozíció középpontjában egy durva, fennsíkhoz hasonló csúcs áll, amelynek formáját finom tónuseltolódások érzékeltetik, utalva a borongós napon a fény és árnyék bonyolult játékára. A távoli domborzat lassan ködbe vész, tágas tér és magány érzetét keltve.

A minimalista megközelítés fokozza az érzelmi hatást – nem drámai vagy heroikus tájkép ez, hanem a természet visszafogott szépségéről szóló csendes elmélkedés. Arra hív, hogy elképzeljük a levegő hűvösségét, a kövek fölött suttogó szelet és a lakatlan ősz vad természetének csendjét. 1780-ban készült, amikor a tájképi tanulmányok egyre fontosabbá váltak realista és érzelmi minőségük miatt, és mély tiszteletet tükröz a díszítetlen természeti világ iránt, előrevetítve a romantikus érdeklődést a vad és érintetlen környezetek iránt.