Ebben az éteri ábrázolásban a Roueni Katedrális életre kel a déli nap alatt, spektrális fénybe burkolózva, amely táncol bonyolult homlokzatán. A művész ecsetvonásai lazák, de mégis szándékosak, megragadva a kőépítészet lényegét, miközben engedik, hogy a környező légkör összeolvadjon. A katedrális díszes részletei—tornyok, ívek és kőszobrok—mintha ragyognának, mint akik hamarosan elolvadnak a ragyogó égbolton. Olyan, mintha a struktúrát körülvevő levegő színnel lenne telítve, ami szinte álomszerű minőséget ad a jelenetnek. Élénk kékek és lágy krémek dominálják a palettát, utalva a katedrális szilárdságára és a fény múlandóságára. Minden ecsetvonás mozgást közvetít, mintha a katedrális, a hit megkérdőjelezhetetlen szimbóluma, a múló idő érintése alá került volna.

A mű érzelmi hatása mély; senki sem képes nem érezni a tiszteletet e hely iránt, de ugyanakkor emlékeztet a szépség múlandóságára—hogyan lehet egy olyan nagyszerű dolgot ilyen törékeny formában ábrázolni. Ez a mű nemcsak a gótikus építészet nagyságát szimbolizálja, hanem Monet állandó kutatását is a fény és szín terén, kiemelve egy jelentős pillanatot az impresszionista mozgalomban. Történelmileg ez a darab egy olyan időszakot tükröz, amikor a művészek kezdtek megkérdőjelezni a hagyományos megközelítéseket, ölelve nemcsak azt, amit a szem lát, hanem azt is, hogy a fény hogyan alakítja az észlelést. Ebben a kontextusban Monet ábrázolása meditációként szolgál a természet és az ember által teremtett struktúrák kapcsolatáról, magában foglalva a nagyságot és a sebezhetőséget.