Ebben az érzelmes műben, egy csoport katona, aki nehéz téli kabátot visel, áthalad egy hóval borított tájon, sziluettjük egyértelműen kiemelkedik a földet borító hórétegen. A figurák, földszínekben és tompa színekben öltözve, beleolvadnak a hideg tájba, ami egyszerre sugallja a katonai élet egyformaságát és a háború sötét valóságát. Minden katona testtartása egy történetet mesél: a felszerelésük súlya és a környezet hidege alatt, mintha inkább árnyak lennének, akik egy kísérteties birodalomban járnak, mint élő egyének. A környező fák, csavarodott és kopasz ágakkal, csontvázszerű keretet alkotnak a csoport körül, hozzájárulva a pusztulás és az állhatatosság légköréhez. A művész mesterien alkalmazza a fény és árnyék közötti kölcsönhatást, megörökítve a téli nap lágy, szétszórt fényét, amely tovább hangsúlyozza útjuk hidegét.

A kompozíciós elrendezés mélységet ad a jelenetnek, figyelmünket a távolság felé irányítva, ahol a homályos alakok a továbblépést sugallják az úton túl, egy végtelen menetelés felé utalva. A színpaletta, amelyet lágy szürkék és barnák dominálnak, fokozza a pusztulást és a hideget, nosztalgikus és reflektáló érzéseket ébresztve. Nem lehet elkerülni az érzést, hogy ezek a katonák milyen történelmi súlyt és áldozati terhet hordanak; a menetükben van egy kegyeleti szépség, amely sokáig visszhangzik a nézőkben, miután elfordultak a látványtól. Ez a mű arra hívja fel a figyelmet, hogy gondolkodjunk a kötelesség természetéről, a környezet szigoráról és azokról a történetekről, amelyek gyakran elmaradnak a figyelmen kívül, azoké, akik csendben szolgálnak, miközben a háború fizikai és érzelmi tájain navigálnak.