Ezen vibráló jeleneten a vastag, ősi fák törzse az ég felé nyúlik, csavart ágaik meleg sárga és zöld lombkoronát alkotnak. A festmény megörökíti a napfényes napot, ahol az arany fény a lent lévő alakokra ömlik. A munkások, akik lelkesen végzik feladatukat, a föld felé hajolnak; mozgásukat játékos ecsetvonások hangsúlyozzák, amelyek energiát és életet sugároznak. Eközben egy sötét ruhába öltözött magányos figura figyel, öltözékének kontrasztja a világos háttérrel egyfajta belső elmélkedést hangsúlyoz a zűrzavar közepette.

Van Gogh dinamikus impasto technikája életet ad a kéreg és a föld textúrájának; a vastag, kifejező ecsetvonások mintha lüktetnének az energiával és bevonzanák a nézőt a képbe. A színpalettát elsősorban napfényes árnyalatok uralják, ami általánosan meleg érzést kelt, ugyanakkor egy szomorú árnyalat is felfedezhető a magányos figura testtartásában. Ez a dikotómia egy sor érzelmet kelt, a közös munka örömétől az egyéni létezés heves magányáig. A 19. század végi kontextusban ez a művészet mély elismerését tükrözi a természet és az emberiség iránt, egy pillanatra gondolkodásra késztetve minket a munka és a létezés természetéről.