Ebben az intim és kifejező műben a két fekvő meztelen test közelség és sérülékenység érzését kelti, ami kézzelfogható. A figurák kecses folyamatossággal ábrázolva, egymás mellett fekszenek egy pirítós vörös és mély rózsaszín takarón, testük látszólag egybeolvad a vibráló anyaggal alattuk; szinte úgy érződik, mintha a takaró redőződne és folyna mozdulataikkal, meghívva a nézőt közös világukba. Munch ecsetkezelése energikus és kontemplatív, hiszen a vastag rózsaszín és krém színű vonásai elutasítják a hagyományos emberi forma ábrázolását, az érzelmi kifejezést helyezve a realistikus anatómia elé.

A színpaletta egy meleg búvóhelyet teremt a figuráknak, amely élénk vörös és puha bőrszínek keverékével jellemezhető, a háttérben pedig a nyugodtabb zöldek és kékségek táncolnak. Ez az éles kontraszt nemcsak a meztelen testekre vonzza a figyelmet, hanem fokozza a jelenet érzelmi intimitását is, egy mély, szinte keserű szenvedéllyel rezonálva, amely úgy tűnik, áthatja a levegőt. Miközben a test szépségét ünnepli, a mű a vágy és a pszichológiai mélység témáival küzd, megörökítve egy pillanatot, ahol az öröm és a melankólia közötti határok elmosódnak. Ez a emocionális komplexitás tükrözi Munch szélesebb művészeti jelentőségét a 20. század elején, amikor az expresszionizmus határait tolta ki, a zavaros világban az emberi állapot összetettségeire összpontosítva.