A mű egy misztikus tájat örökít meg, ahol a Charing Cross híd lebeg a lágy, ködös atmoszférában. Az ég, amelyet egy finom köd simogat, egy fátyolos gömböt mutat—napot vagy hónapot—amely egy diszkrét, mégis hatásos ragyogást bocsát ki, mintha álomban lógna. Lent a Temze felülete ezüst és puha vörös árnyalatokban csillog, szép tükröződést alkotva, amely táncol a vízen. Ez a fény és víz kölcsönhatása arra hívja fel a nézőt, hogy álljon meg, mintha egy nyugodt kontempláció pillanatában ragadt volna. A táj egy nyugodt homályban olvad össze, egyesítve a földet, a vizet és az eget, csupán a híd és a távoli város gyenge körvonalait hagyva. Monet ecsetje inkább a szín suttogását részesíti előnyben, mint a pontos formát; minden ecsetvonás zökkenőmentesen olvad bele a következőbe, utalva az idő múlandóságára.

Ha mélyebben nézünk, ennek a mesterműnek az érzelmi visszhangja nyilvánvalóvá válik; ez egy meditáció a pillanatok efemer szépségéről. A színpaletta áll különböző kék árnyalatokkal, finom rózsaszín és narancs színek keveredésével, mély nyugalmat ébresztve, amelyben melankólia is érezhető. Itt a fény uralkodik, minket a természet csendes erejének megértéséhez vezet. Monet munkája nem csupán egy adott hely ábrázolására szolgál, hanem a művész és a világ közötti kapcsolat tükrözésére is—egy olyan világra, amely folyamatosan változik. E festmény jelentősége nemcsak technikai kiválóságában rejlik, hanem abban is, hogy képes felébreszteni bennünk a vágyat a csend iránt, amit a pillanatok szépségében találunk.