A jelenet csendes kegyelemmel bontakozik ki, a vásznon megörökített derűs panorámával. A nyugodt víz uralja a kompozíciót, mint egy tükör, amely visszaveri a messzi parton őrködő magas, karcsú fákat. Meghosszabbított formáik, a víz felszínén megismételve, lenyűgöző függőleges ritmust hoznak létre. A művész színkezelése szándékos; a tompa zöldek, a lágy levendulák, a fény és az árnyék finom játéka az önvizsgálat és a béke hangulatát idézi. A folyópart, amelyet finom textúraváltozás határoz meg, a vizet követi a szemmel.

A kompozíció mesteri, a fák függőleges kontrapunktként működnek a víz vízszintes kiterjedéséhez. Mintha a világ megállt volna, egy pillanatnyi időben felfüggesztve. Ez a festmény nem csupán egy hely ábrázolása, hanem egy érzés felidézése – a nyugalom érzése, a jelenlét a természet csendjében. Az ecsetvonások kontrolláltak, szinte finomítottak, de az általános hatás semmiképpen sem steril; élettel és gyengéd mozgással lélegzik.