Ez a megindító jelenet a gondolák csendes elindulását ábrázolja egy árnyékos rakparttól, miközben Velence csendes nagyszerűsége kibontakozik a lágy alkonyati ég alatt. A kompozíció ügyesen egyensúlyozza az épületek és a gondolák sötét, hosszúkás sziluettjét az alkonyat finom ragyogásával, finom sárga, kék és szürke árnyalatok fonódnak össze. A festő technikája arra hívja a nézőt, hogy megálljon a finom részleteknél — a gyenge fényt tükröző víz csillogása, a köd mögül kirajzolódó távoli kupola, valamint a horizontot rögzítő impozáns harangtorony. Az általános hangulat a búcsú, az egyedüllét és a vízparti élet nyugodt ritmusának suttogása.

A fény és a légkör mesteri ábrázolásával ez a mű költői visszafogottságot mutat, elkerülve a tiszta élességet annak érdekében, hogy finom ködön át láttassa Velence építészetét, elmosva a kontúrokat harmonikus egésszé. A főként alkonyati tónusú színpaletta egyszerre idézi a nappal maradt melegséget és az éjszaka hűvösségét, gyengéd nosztalgiát ébresztve. Történelmi kontextusban az ilyen jelenetek nemcsak Velencét mint kereskedelmi várost ünneplik, hanem mint azt a helyet is, ahol a vízi közlekedés meghatározta az élet sajátos ritmusát — amit itt romantikus, mégis mértékletes ecsetvonásokkal örökítettek meg, utalva a mindennapok csendes szépségére.