Ebben a határozott, szomorú darabban egy elhagyatott táj fogad minket, amelyet lágy, tompított színek festettek, és amely egy elmúlásra váró pillanatra hívja fel a figyelmünket. A horizont narancssárgában izzik, ami a föld szélén alábukó napra utal, hosszú árnyékokat vetve a megdőlt terepre. Egy magányos alak halad el egy úton, ami úgy tűnik, hogy a távolban lévő épületekhez vezet, melyeknek formája alig kivehető a forgó felhőtömeg hátterében. A fény és árnyék huncut kölcsönhatása egyfajta melankolikus légkört teremt, és a nézőt a nap és az éjszaka, az élet és a csend átmenetére gondolkodásra készteti.

A vászonra való hosszú bámulás közben szinte hallani lehet a fák lágy zizegését a szellőben, és a távoli világ moraját, ami egyszerre tűnik ismerősnek és távolinak. Ez a mű a magány lényegét ragadja meg, felhívva a figyelmet az idő folyamára és a tájakra, amelyeken áthaladunk, akár fizikailag, akár metaforikusan. A művész technikája egy lágy, szinte impresszionista megközelítést mutat, ahol a színek keverednek és a szélek lágyulnak, szinte álomra emlékeztetve a teljes scene-t - egy mögöttük elhaladó pillanatot, mielőtt az eltűnne a alkonyatban.