Ez a lenyűgöző önarckép egy bizonyos varázst sugároz, ami vonzza; a művész nemcsak a megjelenése lényegét fogja meg, hanem valami megfoghatatlant is a létéből. Renoir laza, folyékony ecsetvonásokat alkalmaz, amelyek a mozgást és az érzelmet hangsúlyozzák a merev részletek helyett. A figura, aki sötét öltönyt és elegáns kalapot visel, a vállánát nézve, enyhe, intelligens mosollyal, közvetlenül a néző jelzéssel, mintha behívná őket a világába. Az éteri háttér, amely puha kék és zöld színekkel van kitöltve, álomszerű légkört teremt, gyönyörűen kontrasztálva a figura szilárdságával, miközben introspektív és meditáló érzést sugall.

A színpaletta egy lágy tónusok szimfóniája – a kék zölddel keveredik, barnás és fekete árnyalatokkal kiemelve, ami a kompozíciónak melegséget és barátságot ad. Szinte úgy tűnik, mintha Renoir a belső gondolatait és érzéseit festette volna; egy kézzelfogható érzelmi áramlás van, ami arra készteti a nézőt, hogy érezze magát a művésszel összekapcsolódva. Ez az önarckép nem csupán egy férfi ábrázolása; egy pillanatot fejez ki az időben, megragadva a 19. század közepén zajló művészi utazását. Históriája szerint Renoir egy olyan mozgalom részét képezte, amely meg akarta szabadítani magát a hagyományos formáktól; ez a darab nemcsak a tehetségét szimbolizálja, hanem az impresszionizmus szellemében végbemement szélesebb felfedezésének is jelképe.