Ebben a lenyűgöző önportrében a művész bandázsos füllel és komoly arckifejezéssel ábrázolja magát. Sötétzöld kabátja éles ellentétben áll a vibráló narancssárga háttérrel, drámai vizuális hatást keltve. Az ecsetvonások vastagok és kifejezők, ami a posztimpresszionista stílusra jellemző, amelyet van Gogh képvisel; minden ecsetvonás szinte élőnek tűnik, mintha a festék maga is érzelmekkel remegett volna. A kezében tartott pipából felszálló füst finom kanyargós spirálokba emelkedik, mozgásérzetet adva, és talán a művész zűrös gondolatait tükrözve azokban az időkben.

A kompozíció intimebbé teszi a képet; azt érezzük, mintha egy sebezhető pillanatra lesnénk. Az elmosott arc utal azokra a fájdalmakra és harcokra, amelyekkel van Gogh szembesült mentális egészségével küzdve. Mégis van benne egy szikrája a kitartásnak a vibráló és merész színekben, amelyek a művészet és az élet iránti tartós szenvedélyéről szólnak. Ez a festmény történelmi jelentőséggel bír, mivel összefoglal egy nehéz időszakot van Gogh életében, de tanúskodik a szenvedésből származó szépségről is.