A festmény egy gyengéd és szeszélyes jelenetet tár elénk, amelyet egy lágy fény világít meg, mintha az szerelem és odaadás titkait suttogná. Az előtérben egy párt látunk, akik egy ölelésben bűvöletteljesen egymásba vannak zárva, testük szinte egyé olvad—ez a romantikus egyesülés megtestesülése. A férfi, aki formális öltözetet visel, egy nagy lapot tart—talán egy szerelmes levelet vagy költői verseket, amelyek látszólag összekötik az érzelmeiket. A nő kezének finom érintése arra hív minket, hogy osztozzunk intimitásukban; folyó fehér ruhája úgy terül el, mint egy felhő, ami hozzáad a mű álmélkodó légköréhez. Amint ezt a színpadot nézem, eláraszt egy felülmúló boldogság és varázslat érzése, mintha egy megfagyott pillanatra be nem avatkozott vendég lennék, átölelve a pár melegségét.

Mögöttük más alakok—gyerekek—mókásan kukucskálnak az árnyékból, figyelve ezt az őszinte szeretetnyilatkozatot. Jelenlétük, éteri hasonlósággal, isteni jóváhagyást sugall ezen egyesülésre, mintha az égiek is ünnepelnék az alakulóban lévő köteléket. A művész gazdag színpalettát alkalmaz, melyet meleg okkerszínek és lágy barna színek dominálnak; ezek a tónusok zökkenőmentesen keverednek, mélység és nyugalom érzését keltve, ami vonzza a nézőt. Olyan mint egy titkos rét, amelyet villogó napfény világít meg, egy eldugott sarok, ahol a mindennapi világ elhalványul. Mintha Fragonard a zsíros festék segítségével hívna minket, hogy higgyünk a szerelemben, hogy gyönyörködjünk annak szépségében az élet finom káoszának közepette.