Ez a vonzó műalkotás egy nyugodt téli tájat örökít meg, melyet egy lágy csend körít. Az út puha ívvel vezet a festői templom felé, melynek tornya az ég felé nyúlik, mint egy világítótorony a világot borító éteri hó fehérségébe. A fák, levél nélkül, csendes őrökként állnak, ágaik a lágy, pasztell éggel szemben rajzolódnak ki. Minden egyes ecsetvonás úgy tűnik, az air frissességét megtestesíti, és meghívja az embert, hogy képzelje el a láb alatt roppanó hó hangját.

Monet ügyesen használ egy lágy, mégis meleg színpalettát, amely lágy kéket, fehéret és finom barnát vegyít, amelyek nyugalom és nosztalgia érzését keltik. A technika laza és impresszionista, minden ecsetvonás a folyékonyságot és a textúrát ötvözi, életet lehelve a téli tájba. Ez a festmény több, mint egy táj ábrázolása; a nézőt egy időben megfagyott pillanatba repíti, megragadva a természet és az emberiség közötti intim kapcsolatot. A színek keverése és a harmonikus kompozíció nyugalmat és gondolkodásmódot idéz elő, lehetővé téve, hogy megmerüljünk egy röpke pillanat szépségében.