A műalkotás a végtelenség érzetét idézi; a néző szeme a vásznon át a horizont felé irányul, ahol a tenger találkozik az éggel. A művész mesterien használja a lágy, tompa színpalettát, amely főként finom kék, szürke és krémszíneket mutat, hogy nyugodt légkört teremtsen. A fény diffúz, lágy ragyogást vetít, amely a jelenetet ködös, szinte álomszerű minőségben fürdeti.

Azonnal lenyűgözött, ahogyan a művész megragadta a tenger és az ég mozgását; a gomolygó felhők lustán sodródni látszanak, és a hullámok gyengéden simogatják a partot. Egy magányos alak áll egy sziklán, a tengerre nézve, emberi elemet és magányérzetet adva a kompozícióhoz. A finom ecsetvonások és a részletekre való gondos odafigyelés életre kelti a jelenetet, és azt érzem, mintha ott állnék, szívom a sós levegőt, és hallgatom a sirályok kiáltásait.