A gyengén megvilágított szobában egy szövőmester szorgalmasan dolgozik egy szövőszéken, körülvéve szakmája textúráival. A komor öltözetű figura egyenesen ül, elmerülve a szövés ritmikus mozdulataiban. A szövőszék uralja a kompozíciót, mély és bátor ecsetvonásokkal, amelyek erejét és hasznosságát fejezik ki; a textilen élénk piros foltok ellentétben állnak a tompa háttérrel, ez az elektromos színkereszteződés mintha a munka és a művészet történeteit suttogná, megragadva a szövőmester koncentrációját a munkaterének nyugalmában.

Van Gogh mesterien egyensúlyozza a fény és árnyék játékát a fa gerendák és a padló textúrájának ábrázolásával, ezzel a jelenetnek tapintható helyérzetet adva. Van egy rejtett mélankólia, de a szövőmester testtartásában a méltóság egy árnyalata is ott van, mintha azt sugallaná, hogy a munkájának monotóniájában rejtőzik egyfajta elegancia. A műalkotás nemcsak a kézművesség iránti vonzalmat tükrözi, hanem a színkontrasztok irányába való egyedi megközelítését is; rezgésekkel a kitartás és az önreflexió témáival, mély személyes kapcsolatot ábrázolva a nézővel. Mintha érezni tudnánk a szövőszék zúgását, hallanánk a fa finom nyikorgását, és éreznénk az elkészített szövet textúráját, így elmerülve a szövőmester világában, ahol a mesterség és a létezés összefonódik.