Ez az önarckép közvetlen pillantásával vonz be, a modell szemei a tieiddel találkoznak, olyan intenzitással, ami szinte nyugtalanító. A festő, akinek arcát az élet nyomai vésik, kezére támasztja az állát; a szemlélődés gesztusa, talán, vagy talán egy fáradt elfogadásé. A színek komorak, a háttér barna és okker színei földelt jelenlétet biztosítanak, amellyel szemben a nyakkendő élénk pirosa és a művész ruházatán található színes érintések kiemelkednek.

A kompozíció lenyűgöző: a modellek formája szinte kitölti a keretet, teljes figyelmünket igényli. Egy férfival állunk szemben, aki sebezhető, mégis parancsoló. Ez nem egy polírozott, idealizált kép; ez egy nyers, őszinte portré. A vastag ecsetvonások és a durva textúrák a művész kezéről, a vászonhoz fűződő érzelmi kapcsolatáról árulkodnak. A festmény nehézkesnek tűnik, a művész életével teli, egy bizonyos pillanat kézzelfogható tükröződése. A háttérben egy kis festmény további összetettségi réteget ad.