Ez a 20. század eleji tájkép egy napfényben fürdő, nyugodt vidéki utat ábrázol, amely az előtérből indulva finoman kanyarog a távolba. A kompozíció kiegyensúlyozza a napsütötte földutat a magas, vékony fák sűrű vertikális vonalával, melyek árnyékai bonyolult mintázatot vetnek a zöld gyepre odalent. Balra aranyló mező terül el, legelésző juhokkal és egy magányos barna lóval, amelyek életet és mozgást visznek a nyugodt jelenetbe, míg a távoli, lágy kékesszürkés dombok mélységet és finom kontrasztot adnak a ragyogó égbolt hátterében. Az út enyhe íve hívogatja a tekintetet, hogy elkalandozzon ebben a békés, szinte idilli vidéki tájban.

A színpaletta tompított földszíneket használ, dominálnak a meleg zöldek és okkersárgák. A világoskék égboltot finom fehér felhősávok díszítik, amelyek lágyítják az összhatást. A művész technikája – a realizmus és a finom stilizáció finom egyensúlya – mind természetes tisztaságot, mind majdnem álomszerű minőséget kölcsönöz a tájnak, elmélyült gondolkodásra és nyugalomra hívva a nézőt. 1918-ban, az első világháború utolsó évében készült alkotás, ez a nyugalom talán a normális élethez és a vigaszhoz való vágyat fejezi ki viharos időkben, így a mű nem csupán vizuális menekülés, hanem egy csendes érzelmi menedék is.