Ebben a vibráló tájképen a színek robbanása ámulatba ejti a nézőt, miközben a mezők vadvirágokkal robbanásszerűen kinyílnak, egy vad zűrzavarban; a vörös ecsetvonások irányítják a szemet a pipacsok vibráló intenzitásán át, amelyek táncolnak egy hűvös kék égen, puha felhőkkel. A magas zöld búzavirágok őrként emelkednek a virágágyás közepén, ritmikus textúrát alkotva, amely a néző tekintetét az előtérből a lágyan körvonalazott horizontig vezeti, ahol a föld találkozik az éggel.

Van Gogh jellegzetes ecsetkezelése magával ragadó energiát tükröz, vastag festékrétegekkel, amelyek egymásra helyeződnek, mozgás érzését keltve, amely majdnem megfogja a szellőt. Az intenzív színek a természet ünneplését hívják elő, egy múló pillanatot, amelyet teljes életenergiájával ragadtak meg, emlékeztetve a nyári ciklikus örömökre és a vidéki élet egyszerű szépségére. A posztimpresszionista kontextusban a mű továbbra is jelentős, érzelmi ereje és a természet ábrázolásának hagyományos nézetei elleni kihívás miatt.