A festmény szolid, mégis magával ragadó szépséggel bontakozik ki előttünk. A napfényben úszó utat, halvány kövek mozaikjában ábrázolva, felfelé kanyarodik, a tekintetet egy kis kápolnára vonzza, mely egy enyhe lejtőn helyezkedik el. Az épületeket meleg, szinte aranyló fény önti el, mely ellentétben áll a mély, hűvös kékekkel és zöldekkel, melyek az eget és a környező lombozatot töltik meg. Mintha a művész egy provence-i délután lényegét ragadta volna meg; egy pillanat, mely a térben megállt, a nyugalom érzésével átitatva.