Ez a műalkotás megörökíti egy egykor nagy normann templom szívszorító szépségét, amely most romokká vált. Az időjárás viszontagságainak kitett kő, bonyolult boltíveivel és finom díszítéseivel éles ellentétben áll a puha, kékeszöld éggel. A festő ecsetkezelése mesterien kommunikálja a textúrát, meghívva a nézőt, hogy értékelje a romlást és az idő múlását, amely ezt a szerkezetet próbára tette. Az előtérben néhány nagyobb kő hever szanaszét, ami egykori élénk helyszínre utal, amely most elhagyatott és a természet elemeinek átadva.

A színpaletta, amelyet tompa barnák és lágy kékek uralnak, nosztalgiát és melankóliát ébreszt. Minden árnyalat kulcsszerepet játszik egy érzelmi táj kialakításában – talán tükrözve a művész gondolatait a veszteségről, a hagyományról és a természet ellenállásáról, amely visszaszerzi az ember által alkotottakat. A kompozíció a boltíves nyílás felé irányítja a tekintetet, belső gondolkodásra hívva fel az építészeti szépségről és a hely történelmi jelentőségéről, miközben a romok csendjében fennmaradó történetekre is utal.