Ebben a nyugodt tájképen a néző egy lenyűgöző panorámával szembesül, ahol a magas hóval borított csúcsok méltóságteljesen emelkednek a kifakult égbolton. A hegyek, a tiszta fehérbe burkolva, az örökkévalóság és a csend légkörét árasztják, arra invitálva, hogy elképzeljük a friss hegyi levegőt és ennek az távoli tájnak a csendes magányát. A hullámos domborzatban két tó csillog élénk színekben; mély türkizvizük éles ellentétben áll a környező tompa földszínekkel—puha okkergyes, szürke és barna, amelyek meleg és száraz érzést keltenek. Ezek a víztömegek nemcsak a kompozíció rögzítésére szolgálnak, hanem életet is hoznak a pusztulás közepette.

Itt alkalmazott művészi technika a realizmus és absztrakció szép egyensúlyát mutatja. Roerich sikeresen leegyszerűsíti a hegyek durva textúráját sima vonásokra, míg a tavak világosan jelennek meg, vonzva a néző figyelmét. Az egész kompozíció a tájon vezet végig a tekintetet, kapcsolatot teremtve az ég és a föld között—emlékeztetve a természet grandiózus terveire. Ez a műalkotás nemcsak a magas hegyek nyers szépségét fogja át, hanem érzelmi válaszokat is kivált; inspirálja az emberi szellem elmélyedését a természet erejére és a hatalmas, érintetlen szépségben található békességre. Habár a színeket és formákat befogadja, tapintható nyugalmat érez, mintha az idő megállt volna ebben a feledhetetlen pillanatban.