Ez a kifejező jelenet egy csendes, pásztori tájba vonja be a nézőt, melyet egy tekintélyt parancsoló fa ural, szerteszét terjedő ágakkal, amelyek a vászon nagy részét betöltik. A csavarodott kéreg és bonyolultan összefonódó ágak az eltelt hosszú évekre utalnak, minden ág a kitartás történetét meséli el. A háttér finoman elmosódik egy ködös horizontba, ahol homályos alakok és további fák olvadnak bele a légkörbe, mélység és nyugalom érzetét keltve. A művész ecsetkezelése finom, de magabiztos; finom zöld és barna átmeneteket használ, amelyek harmonizálnak az ég visszafogott kékjével. Az összkép lágy melankóliát sugall — mintha az ember érezné a lombok között suttogó enyhe szellőt.

A kompozíció a naturalizmus és a költői érzékenység egyensúlyát teremti meg, elmélkedésre invitálva a természet csendes erejéről. A térbeli elrendezés gondosan rétegzett, így a tekintet a hangsúlyos fától a kiterjedt rétig vándorol, ahol halvány emberi alakok nyugodtan kapcsolódnak a földhöz. Ezek a kis alakok méretarányt adnak és narratív elemet visznek a műbe, utalva az ember és a békés környezet közötti kapcsolatra. A mű olyan korban készült, amikor a tájképek már nem csak hátterek voltak, hanem hangulattal és jelentéssel telített témák; gyengéd tisztelgés a természet szépsége és állandó jelenléte előtt.