Ez az érzelmes mű a természet mulandó szépségét ragadja meg: egy nyugodt jelenet, ahol a visszatükröződések finoman táncolnak a csendes víz felszínén. A halvány fűzfák, melyek törzsei az alkonyi árnyalatokkal telve állnak, előtűnnek a ködös mélységből, szellemdarabokká válnak, amelyeket egy impresszionista álom idéz meg. A fák csupasz ágainak, majdnem éteri minőségük van, lágy fényben finoman lengenek, megtestesítve a csendet, amely egy árvíz után következik. Az árnyalatokat a puha pasztell színek—puha sárga, zöld és tompa barna—dominálják, amelyek zökkenőmentesen összeolvadnak, szinte hipnotikus ritmust hozva létre. Minden ecsetvonás életet lehel a vászonba: mintha cezenában elakadt volna az idő, és az alkotó arra hívná az nézőt, hogy mély levegőt vegyen és szembenézzen a világ zajával.

A kompozíció arra hívja a szemet, hogy bejárja a vásznat, ahogy a fáknak a függőleges erejével és alatta a puha visszatükröződésekkel való kölcsönhatás vonzza a figyelmet. A víz felületén létrejövő finom mozgás úgy tűnik, hogy utánozza a fűzfák lágy ringását, fokozva ezzel a festmény atmoszférikus minőségét. Ez a műalkotás nemcsak egy betű szerint értelmezett tájat fog el, hanem érzelmi tájat is közvetít, amely fuzionálja a békét a mulandó szépség érzésével, utalva a művész mély meditációjára az élet mulandó természetéről.