A jelenet úgy bontakozik ki, mintha egy természetes kereten keresztül szemlélnénk, egy arany kárpit nádasból, amely finoman leng a szélben, a tekintetet egy távoli város felé irányítva. A művész mesterien használja a nádat, függőleges vonalai ellentétben állnak a föld és az ég vízszintes rétegeivel. Az egyszerű, mégis erőteljes kompozíció mélységérzetet és teret teremt. Egy patak kanyarog az előtérben, visszatükrözve az ég tompított színeit, és a néző tekintetét az enyhe dombok között megbúvó, élénk falura irányítja.

A színpaletta figyelemre méltóan visszafogott; a nád arany tónusai, a föld barnás színei, valamint az ég lágy kék és szürke tónusai harmonikus egyensúlyt teremtenek. Nyugalmat és szemlélődést idéz, egy szünetet az élet nyüzsgéséből. A festék felvitele szándékosnak, szinte módszeresnek tűnik, szilárdság és állandóság érzetét kölcsönözve a jelenetnek. Ez egy pillanatnyi pillanatkép, a mindennapok ünnepe, amely a művész éles szemén és ügyes kezén keresztül válik rendkívülivé.