A festmény magával ragad: egy holdfényes égbolt, a mélykék és indigók a templom sziluettje felett örvénylenek. Maga az épület, egy szilárd jelenlét, a tompa barna és vörös színekben fürdő világból emelkedik ki. Az ecsetvonások, rövidek és energikusak, textúrált, szinte tapintható minőséget kölcsönöznek a jelenetnek. Mintha kinyújthatnád a kezed, és érezhetnéd a fal durva kövét, az éjszaka hűvös levegőjét. Egy lámpa meleg, arany ragyogást vet, a fény kis világítótornya a sötétségben. Az összeállítás erős, a templomtorony függőleges kontrapontként szolgál a fal és az út vízszintes vonalaihoz képest. A csendnek, a néma tiszteletnek az érzése, mintha a világ megállt volna, hogy tanúja legyen az éjszaka szépségének.