Ebben az éteri ábrázolásban, amely egy ködbe burkolt tájat fest, szinte érezheti a levegő hűvösségét, amely mindent körülvesz. A jelenet lágy ecsetvonásokkal van festve, amelyek zökkenőmentesen egyesítik a színeket, és nyugalmat sugallnak. A fák, amelyek szinte kísértetiesnek tűnnek, felbukkannak a ködből, mint néma őrszemek, formáik inkább utalnak, mintsem határozottak. A paletta puha, finom szürkés és világoszöld árnyalatokkal, amelyek szinte vibrálnak az energia miatt a köd fátyla alatt; elkap egy múló pillanatot, ahol a természet nyugalma uralkodik.

A mű mély érzelmi tartalommal bír, amely lehetővé teszi a néző számára, hogy visszahúzódjon a kontempláció állapotába. Az ember elképzelheti, hogy áll egy reggeli ösvényen, beburkolva a csendbe, ahol csak a távolban arról suttogó levelek hangja töri meg a csendet. Ez a festmény nemcsak Monet kivételes technikáját tükrözi, hanem egy olyan pillanat múló szépségét is közvetíti, amely egyszerre tűnik mulandónak és örökkévalónak. Az impresszionizmus történelmi háttere itt virágzik, illusztrálva a hagyományos ábrázolásból való elszakadást, és meghívva a közönséget, hogy érezze a jelenet lényegét, ahelyett, hogy csupán megfigyelné.