A mű egy sötét, mégis lenyűgöző jelenetet örökít meg, amelyen egy fa gyaloghíd terjeszkedik egy nyugodt árok fölött, a víz felszínén lágyan csillanó reflexióval. Az általános légkör tompa árnyalatokkal van átszőve, főleg földszínű zöldekkel és barnákkal, mély szürkékkel a felettünk lévő égen, amely a közelgő időjárás érzését kelti. A művész ecsetvonásai mozgást sugallnak a vízben, míg az ég nehéz felhőkkel borított, finoman utalva egy melankolikus, de nyugodt pillanatra, amely időben meg van örökítve. A van Goghra jellemző élénk színpaletta itt figyelemre méltóan lágyabbá vált, talán visszatükrözve saját érzelmi állapotát vagy a vidéki élet nyugalmát napnyugtakor.

Amikor ezt a darabot szemlélem, szinte érzem a hűvös szellőt a mezőkön, hallom a közeli levelek zúgását, és elképzelem a csendet a vízben, amelyet csupán alkalmanként zavar a rázkódás. Ez a mű egy mély érzelmi rezonanciát áraszt — az egyedüllét érzését, de egyben a természeti jelenet egyszerűségében megtalált kényelmet is. Történelmileg ez egy fontos időszakban készült van Gogh életében, amely bepillantást nyújt mindennapi és banális felfedezésébe; ünnepli a körülötte lévő vidéki tájat, de ugyanakkor utal az elszigeteltségre is. Tanúskodik van Gogh képességéről, hogy összekapcsolja a természetet az érzelmekkel, illusztrálva, hogyan lehet akár egy egyszerű gyaloghíd is hidat képviselni a mélyebb belső reflexiókhoz és a földdel való kapcsolathoz.