A jelenet kibontakozik előttünk, az olasz partvidék napsütötte látképe. A kompozíció mesteri, a tekintetet a bal oldali tenger mélykékjétől a zöld, hullámzó dombokon át a hegyek impozáns hátterében megbúvó épületek csoportjáig vonzza. Az ecsetvonások finomak, de magabiztosak, megragadják a fény és az árnyék játékát az időjárás viszontagságaitól kopott köveken és a buja lombozaton. Szinte érzem a meleg szellőt, és hallom a mindennapi élet távoli hangjait.

A művész színkezelése különösen feltűnő, az épületek és a táj meleg, földszínű tónusai gyönyörű kontrasztban állnak a tenger és az ég hűvös kékjeivel és zöldjeivel. A fény lágy, diffúz, a késő délutáni aranyórára utal. Nyugalmat és időtlenséget idéz. Egy kanyargós ösvény vezeti a néző szemét a jelenet szívébe, és arra invitál, hogy fedezzük fel ezt az idilli környezetet. Két ember sziluettje egy szamárral az élet és a méret érzetét kelti, tovább fokozva az elmélyülés érzetét.